Híres meleg vagy és nem bújtál még elő? Itt az ideje, hogy megtedd! Kulka János, Alföldi Róbert, Oláh Ibolya, Gallusz Niki vagy éppen Lakner Zoltán. Pár olyan ember, akire az elmúlt években még heteroszexuálisként tekintett a nagy többség. Az elmúlt időszakban sokan beszéltek őszintén magukról, talán azért, mert most – egy ilyen politikai légkörben - van ennek igazán tétje.
Nem volt ez azonban mindig így. Voltak idők, amikor csak pár emberre hárult a teher, hogy Magyarország „díszbuzijai” legyenek. 2012-ben Nádasdy Ádámmal beszélgettünk.
MF: Ádám, te vagy az egyetlen híres meleg, aki nyíltan vállalja a másságát ma Magyarországon.
NÁ: Igazán?
MF: Fogjuk rá! Hogy volt ez, annak idején, a múltban, amikor szembesültél magaddal, a másságoddal? Hogy volt ez a felismerés akkoriban?
NÁ: Először is, hogy én igazán híres vagyok-e, nem tudom. Nem eléggé. Már úgy értem, hogy nekem megfelel a hírességi fokom, csak az ország, a társadalom szempontjából jobb volna, hogyha nálam híresebb emberek is vállalnák. Olyan, aki a tévében mindennap szerepel, híres sportoló vagy politikus vagy milliomos, vagy nem tudom, micsoda. Ezt azért szeretném leszögezni, hogy ez azért így nem az igazi, mert hát, jó, engem sokan ismernek, de hát, az nem ugyanaz.
Szabó Judit portréja Nádasdy Ádámról
Hogy ez hogy volt? Hát, nagyon lassan történt. Nekem nagy szerencsém volt, mert én egy olyan közegben éltem, ahol ez nem volt nagyon probléma. Már úgy értem, a külvilág számára. Nekem probléma volt, hogy én meleg vagyok, és én ennek nagyon nem örültem, és én szerettem volna ettől megszabadulni, de az a közeg, amiben éltem, az érdeklődéssel nézte, vagy vállat vont, vagy még úgy - hát, hogy mondjam - támogatta is, bíztatta, már nem a melegséget magát, hanem hogy hát, az ember legyen az, ami.
MF: Mikor bújtál elő igazából így nyilvánosan?
NÁ: Fotókiállítást tartott egy Göbölyös Luca nevű fotóművésznő, és olyan kiállítást csinált, ami csupa melegekről szóló portrékat készített, és ezeket kiállította Francia Intézetnek egy termében. És engem kért föl, hogy nyissam meg a kiállítást. És akkor én ezt elvállaltam. És tulajdonképpen ott volt először, hogy ugye oda bárki bejöhet, és be is jött. És ott nekem kellett azon elgondolkozni, most mondjam-e azt, hogy a melegek, vagy mondjam azt, hogy mi, melegek így meg úgy. Na, mert ő csupa nagyon furcsa és elszállt figurát fotózott le.
Napoleon 1995 No 1. Göbölyös Luca képe, forrás: http://www.lucagobolyos.hu/
Nándi és Roland. Göbölyös Luca képe, forrás: http://www.lucagobolyos.hu/
Vagy nagyon szépet, vagy nagyon csúnyát, vagy nagyon feminint. És azért én bele akartam fűzni, hogy persze, a művésznek joga van bármihez, de hát azért, mi, melegek nemcsak ilyenek vagyunk, hanem teljesen unalmas külsejű alakok is vannak. És végül aztán vettem a bátorságot, és így fogalmaztam: mi, melegek nem ilyenek vagyunk, vagy hát, csak kis részben. És hát, ez volt az a pillanat, mikor ez így elhangzott.
MF: Ez mikor volt?
NÁ: 90-es évek volt már ez, a modern, az új Francia Intézet.
MF: Azzal viszont, hogy azon a bizonyos kiállításon kimondtad ezt, hogy: mi, melegek, azzal - bár én akkoriban nem követtem az eseményeket még -, feltételezem, hogy reflektorfénybe kerültél ezzel. Legalább egy bizonyos ideig.
NÁ: Igen. Igen. Beszámolt a mit tudom én milyen újság erről az eseményről, és akkor idézte ezt a mondatot. Hát, igen. Jó, hát a tévéhíradóban nem mondták be, de igen, akkor azért azt lehet mondani, hogy nyilvánosságra került.
MF: És ezt hogy élted meg?
NÁ: Jó, ez a rendszerváltás után nem sokkal volt. Akkor azért ilyen nagyon boldog idők voltak. Hogy majd itt minden szabad, és lesz majd nyíltság. Lett is sok szempontból egyébként. Nem annyi, mint szerettük volna, de ... Nem aggódtam ezért. Az Iván annál inkább.
Ádám akkori párjával, Ivánnal, egy összejövetelen
MF: Azért kérdezem ezt, mert beszéltünk arról, hogy rajtad kívül nagyon kevés olyan híres vagy közismert ember van, aki vállalná a melegségét, és hogy te ennyire lazán vagy nyugodtan viselted ezt, és gyakorlatilag azt mondod, ha jól értem a szavaidat, hogy nem volt különösebb következménye ennek, akkor szerinted miért van az, hogy nagyon sokan viszont nem vállalják föl.
NÁ: Mondják vagy harsogják, hogy úgy mondjam, legmagasabb szinten. Fiúk, hát nem tudom. Én igazán nem akarok ítélkezni. Őszintén megmondom, én egy gyengeségnek tartom ezt, mert azt gondolom, hogy ezt kötelessége volna az illetőnek megtenni, ha már úgy alakult az élete, hogy meleg, és közben sikeres, és közben gazdag vagy szép, vagy tehetséges, vagy van helye az életben, akkor ezt meg kellene mutatni, hogy hát, van ilyen. De hát, nem tudom.
MF: Nem beszéltek ezekről a dolgokról azokkal a barátaiddal, akik hasonlóképpen közismertek, de nem vállalják föl?
NÁ: Hát, olyan nehéz! Most én nem kellek ahhoz. Szerintem, azt a tulajdon lelkiismerete is mondja neki, hogy: te, baszd meg, hát, miért nem állsz ki, hát, ki, ha nem te? Most ehhez én nem kellek. Bár, hát, a fene tudja. Most kezdjem el mondogatni nekik, hogy: szedd össze magad, és állj föl oda?
MF: Igazából inkább arra voltam kíváncsi, hogy ilyen lelki közösségben beszélgettek-e arról, hogy milyen érzés megélni ezt közösségi emberként? Nem azért, hogy te hajtsd őket valamilyen irányba.
NÁ: Nem tudom. Lehet, hogy egyébként komolyan rá kellene parancsolni némelyikre, így atyailag, hogy "szedd össze magad, és csináld!"
Az interjút készítette: Banach Nagy Milán, Halmai Gábor
Szerkesztette: Seregély Ágnes és Takács Mária