„GYÁSZOLUNK. Megvan az első halottunk” -  kezdte nekrológját Takács Bencze Gábor, a Mások újság főszerkesztője, egy 1992-es cikkében. Gyuritól, egyik kollégájuktól búcsúzott. Gyuri írta évekig a Mások oldalán a HIV-vírussal kapcsolatos, felvilágosító cikkeket. Ő maga is fertőzött volt, hat évig küzdött betegségével.

A HIV ma már gyógyszerekkel kezelhető betegség, nem pedig halálos kór. De a 90-es évek elején még az volt.

Utolsó publicisztikája már a halála után érkezett be a szerkesztőségbe. „Kérek mindenkit, tisztelettel, áhítattal olvassák Gyuri „palack postáját”, "Utolsó üzenetét”, írta akkor Takács Bencze Gábor. Ez lett végül a cikk címe is: Utolsó üzenet.

A kép forrása: Mások / Takács Bencze Gábor 

Mindenki azt hiszi, hogy vele nem történhet meg. Én is azt hittem. Szomorú és elkeseredett ember vagyok. 1992-őt írunk, már hat éve küzdök a fertőzéssel és most csalódottnak érzem magam… Az AIDS-szel való küzdelmemben nem a betegséggel való szembesülés a legnehezebb. Sokkal fájóbb elszenvedni mindazt az előítéletekből és tudatlanságból táplálkozó megaláztatást, amely az AIDS-et övezi.

A kép forrása: Mások / Takács Bencze Gábor

22 éves voltam, amikor kézhez kaptam a HIV-pozitív leletemet. Szándékosan mentem el a szűrésre. Friss érettségivel, szakmával a kezemben, másfél éves katonai szolgálat után előttem állt az ÉLET.

Nem szégyellem, az én utam más lett volna, mint az átlag. Társat a saját nememből választottam. Egy célt tűztem ki magam elé: el kell kerülni az AIDS-t.

Késő volt. Választott partnerem hamarosan meghalt. Nem vádolom őt. A betegségét akkor szerezte, amikor itthon még csak hallani sem lehetett a vírusról.

Ma, hatévi harc után a csalódás és az elkeseredés vesz erőt rajtam. A pozitív lelettel számomra egy új, egy teljesen más élet kezdődött. Első perctől kezdve egy fájdalma kiáltás szorult a torkomba: nem igaz, hogy az AIDS-nek kell győznie! [...]

Ma már Magyarországon háromszázan tudjuk. Ma már háromszázan kiáltunk. Már sokan elhunytak közülünk. De nem hall meg senki minket?... Azt hiszik, ez velük nem történhet meg. Én is azt hittem… [...]

1989-ben még lelkesek voltunk. Néhány sorstársammal együtt kezdeményeztük a Pluss, Magyarországi HIV-pozitívokat Segélyező Egyesület létrehozását. [...]

A kép forrása: Mások / Takács Bencze Gábor

Sok sikerben volt részünk, de néhány nagyon fontos kérdésben a sötét gondolkodás miatt mintha a középkorban éreztük volna magunkat. [...]

Két jellemző példát szeretnék megemlíteni. A márciusban megtartott emberi és kisebbségjogi konferencián történt, hogy az AIDS-t három szekcióban is vitatták egy időben. Beszéltek homoszexuális AIDS-esekről, kábítószeres AIDS-esekről, vérkészítménnyel fertőzött AIDS-esekről. A fertőzés módja szerint egyfajta rangsort is felállítottak.

A vétlen és az áldozat a vérkészítménnyel fertőzött vírushordozó. Ő az, aki együttérzést is megérdemel, bár a közvélemény a gyakorlatban nem éreztetett az érintettekkel, sőt velük szemben is diszkriminál. A mesterségesen felállított piramis alján a prostituált fertőzöttek vannak.

Megjegyzem: Az AIDS vírusa számára teljesen közömbös az áldozat nem, kora, a társadalomban betöltött pozíciója, vallása, szexuális magatartása. A megkülönböztetést csak egyes neves professzorok engedhetik meg maguknak.

Így tett „X” úr is, aki kijelentette: megveti a homoszexuális pacienseit, akik többsége unintelligens, kulturálatlan, alacsony értelmi képességű.

Lehet-e jó kapcsolatot kialakítani egy olyan emberrel, aki előítéletektől duzzadva kezeli betegeit?

(A cikk második, befejező részét, holnap tesszük közzé.)

Besétáltunk az egyik belvárosi hirdetési irodába, hogy feladjuk ezt a szöveget:

Készülő könyvhöz keresünk olyan ötvenen túli, meleg férfiakat, akik megosztanák élettörténetüket.

A jelenetet kamerával is rögzítettük, és egy párhuzamos valóságban találtuk magunkat.

2009-ben ugyanitt szerettünk volna ötvenen túli leszbikusokat keresni, de akkor nem könyvhöz, hanem egy készülő dokumentumfilmhez.

Sajnos egyik esetben sem jártunk sikerrel. A különbség annyi volt a két próbálkozás között, hogy most – amikor a „meleg pasis” aprót szerettük volna feladni – kijött az utcára az iroda egyik alkalmazottja, és odasétált hozzánk. Kedvesen elmondta, hogy felismerte a szöveget, mert látta az Eltitkolt éveket. Még szabadkozott egy ideig, hogy értsük meg a cégük szabályzatát („jönnek ám ide öreg urak, akik fiatal lányokat keresnének elképzelhető célokból, ezt a típusú hirdetést sem vehetik föl” stb.) majd megkérdezte, mikor láthatja a készülő filmünket, mert erről is hallott ám!

Más utakon-módokon persze továbbra is keressük azokat az ötvenen túli meleg férfiakat, akik el tudnák mesélni életük történetét egy interjúkötet számára. A felhívásra e-mailben és postán is lehet jelentkezni.

A képen Láner László és Takács Bencze Gábor látható. Ők már készülő kötetünk interjúalanyai.

Megyek a temetésedre. Most már legalább le tudok írni ilyen mondatokat is, pár héttel ezelőtt még nem ment. Nincs túl sok ruhám, kabátom is csak egy kék, lehet, hogy azt nem illik. Az Ági azt mondja, ne aggódj, szerintem a Milán tutira színesben jönne.

Utolsó előtti találkozásunkkor összezörrentünk vele valamin, szokás szerint valami politikain. Pár napig hordoztam is magamban ezt a vitát, gondolkodtam, meg egy kicsit szégyelltem is magam, bár a véleményemet fenntartottam, de úgy éreztem, hogy talán a hangnem nem volt megfelelő. Később bevitték a rendőrök. Aggódtam miatta, bár a lelkem mélyén tudtam, hogy ennél nehezebb dolgokkal is megbirkózott már. Aztán összefutottunk a kiengedése után egy tüntetésen, rögtön mondtam neki, hogy „bocs, nem akartam ennyire nyers lenni”, ő meg mondta, hogy „á, semmi gond előfordul az ilyesmi, néha vannak vitáink”. Aztán megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, és átöleltük egymást. Bár úgy éreztem, hogy nagyon nincs ott fejben, betudtam a fáradtságnak, meg a stressznek és egyáltalán nem gondoltam, hogy ez lesz majd az utolsó találkozásunk. Tudtam a depressziójáról, de úgy éreztem, hogy már jobban van. Nem így volt.

Pozsony, kép forrása: Facebook. a fotót készítette: Merész Gabriella

Nem voltunk közeli barátok, főleg az aktivizmus meg a melegségünk kötött össze. Azt hiszem, valamelyik Melegfrontos kiülésen találkoztam vele először a Gödör mellett. Fiatal volt, energikus, de kissé szeles. De az idők folyamán rendkívül tanulékonynak bizonyult. Később ketten mentünk Bécsbe a magyarországi helyzetről, melegmozgalomról beszélni, ő rollerezik, együtt meg röhögünk.

Bár láthatóan sok nehézséget hordozott magában, merész volt, és képes olyan embereket is megszólítani nyitottságával és párbeszédre való hajlandóságával, akiket a jelenlegi melegaktivista közeg egyáltalán nem ér el. Azokat a melegeket, akik soha nem mozdulnak; „heterókat”, akik amúgy nem barátkoznának, szélsőjobbosokat, akik jól elbánnának velünk. Nem félt új dolgokat, módszereket használni, néha pedig igazi, a szó teljesen nemes értelmében vett „troll” volt. Meg kell hagyni, ez utóbbit is mesterien csinálta. Nagyon sokat adott nekünk, és nagyon sokat tett értünk. 

Emlékszem, amikor a „buzifoci válogatott” a „hajléktalan csapat” ellen játszott döcögős focimeccset a parlament árnyékában. Talán az volt az első alkalom, hogy bevetésre kerültek olyan saját kézzel és filctollal készített pólók, amiken többen, köztük Milán is, stigmáknak tekintett kifejezéseket írtak:

Fotó: Holland Kati

Mesteri trollkodása az Élet Menetén mindannyiunknak példaként szolgál. Balog Zoltán büszkén vonult a csak neki szervezett melegfelvonuláson.

Forrás: Képviselő Funky

A figyelemfelhívó ölelkezős-csókolózós flashmobokat együtt szerveztük a csak rövid ideig működő Pink Force csoport tagjaként:

Eredeti videó forrása

 A BudapestPride szervezőjeként többször koordinálta a felvonulást:

Felhívta a figyelmet a HIV-szűrővizsgálat fontosságára:

Fotó: Holland Kati

Törökországban ebben a merész ruhában (bennem a hajnalig tartó Bad Taste bulikat elevenítette fel) vett részt az LMBT-felvonuláson:

Forrás: Facebook

Az egyik utolsó és legvakmerőbb akciója, amikor bemászott az orosz nagykövetség területére, így jelezve, hogy nem ért egyet a Putyin rezsimjének melegeket érintő intézkedéseivel:

Forrás: 444.hu

Mindemellett sok mindent mást csinált, ami nem melegmozgalom, de nagyon fontos mindannyiunk, és tágabb közösségünk számára: homokzsákokat pakolt az árvíz során, kiállt a szegények és a hajléktalan emberek mellett, párbeszédet kezdeményezett vele eltérő véleményen lévőkkel. Fel sem tudnám sorolni. Depressziójával végül nem tudott megküzdeni.

Rózsa Milán, nagyon fogsz hiányozni, mindig gondolunk majd rád. 

A személyes visszaemlékezést írta: Seregély Ágnes

A vidéki vasboltos, Attila, Pécs környékén él egy kis faluban. Kezdetben nem volt szerencséje a tartós párkapcsolatokkal, leginkább nős férfiak szerették, és ő viszontszerette őket. Emiatt sokszor volt magányos. Fiatal korától kezdve tisztában volt melegségével, jelenlegi párjával, a német Eduarddal ellentétben, aki egy bajor faluban belső nyomásra családot alapított, egy helyi lányt vett el feleségül. Magyarországon, Harkányban találkoztak és szerettek egymásba. Attila Ediben igazi társra lelt, aki sok mindenben segített neki. Mikor édesanyja nagyon beteg lett, ő ápolta 5-6 éven keresztül. „Testvéreim imába foglalták nevét, azért, amit anyánkért tett.” - meséli. Nagyon-nagyon meg is szerették Edit.

Amikor már elég hosszú ideje éltek együtt, barátaik, barátnőik, akik mind heteroszexuálisok, és maguk is házasok, elkezdték nyaggatni őket, hogy „össze kell házasodni, össze kell házasodni, mert most lehet, és ki tudja, hogy meddig.” 

Attiláék számára azonban nem volt egyszerű a házasság, kalandosan kezdődtek az előkészületek. Egyrészről Edi, bár egykori családja áldását adta a kapcsolatukra, még nem vált el feleségétől, tehát ezt meg kellett tennie, másrészről mivel bajor, és ott nem házasodhatnak a melegek, csak más tartományokban, egyszerűen nem adtak rá engedélyt. Ekkor a konzulátushoz fordultak, és ott, ahogy Attila mondta „olyan jól álltak hozzá, hogy, hogy le a kalappal. Ott mindent elintéztek. Azt hiszem a Belügy- vagy az Igazságügyi Minisztériumból, vagy nem tudom honnan kellett papírt kérni, meg az Edinek valamit intézni, mindent fordítottak mindent, úgyhogy azok, szinte egy hónap alatt elintézték. És akkor utána volt a nagy lakodalom.”  

Pécsről jött az anyakönyvvezető a faluba gyönyörű időben, szeptemberben. A lagzi szűk körben zajlott: a szomszédok, barátok és Attila rokonai vettek részt rajta. Később Edi rokonai, két gyermeke és felesége is gratuláltak a párnak.

1997-ben, az ELTE akkori bölcsész lapjában olvastam egy interjút egy angol szakos lánnyal. Akkor teljesen nyíltan azt nyilatkozta, hogy igen, van egy hely a belvárosban, ahol a leszbikusok találkoznak. (Ma, két gyerekes leszbikus anya, már nem véletlen nem szólal meg).

Fotó: Takács Mária

Volt ott egy telefonszám is, felhívtam.  Korábban magam körül semmilyen leszbikust nem láttam, akkor még nem léteztek leszbikus barát helyek. Már jó két éve jártunk össze, és osztottuk meg egymással élményeinket, amikor kitaláltuk, hogy saját írásokkal, fordításokkal kiadunk egy könyvet. Ehhez pályázni kellett, de pályázni meg csak szervezetként lehetett.

Fotó: Takács Mária

Az egyik társunk lakásában jöttünk össze. Kis lakás volt, de legalább 10-en kellett hogy legyünk. Mi legyen a nevünk? A szerb feminista leszbikusokkal volt kapcsolata pár csajnak, innen jött az ötlet, hogy mi is a Labrisz nevet vegyük föl, ahogy a szerb egyesületet is elnevezték. Labrisz Leszbikus Egyesület, így. Na jó, de minek bele a leszbikus szó, kérdezték páran, ha az alapszabályunkba – mint érdekképviseleti csoport – amúgy is bekerül. „Hogy tudja mindenki, ha meghallják.”, volt a válasz.

Három ügyvivőt kellett választani. A legtöbben azért nem vállalták, mert a bíróságon a bejegyzéshez a személyes adatokat meg kellett adni. Rossz tapasztalataik lehettek korábban a rendőrséggel. Nekem, 26 évesen semmilyen nem volt, és elszánt is voltam, vállaltam.

Most, 2014-ben nosztalgikusan nézegetjük egykori ügyvivő-társammal a képeket:

„1999. eleje lehetett, valószínűleg tél, mert pulóverben vagyunk a kis Vám utcai garzonomban, amely látott már sok egyebet.” – meséli Borgos Anna. A képek alapján az alapszabályt bújjuk szorgalmasan, Bea telefonál, lelkesen intézkedik, ő a motor, még sokáig. Többeknek is másfelé vezetett az élete azóta, de néhányan még vagyunk az alapítók közül, jó, hogy maradt folyamatosság.”

„Nehéz felidézni a hangulatot, a sajátomat is, szerintem kissé „elárasztott”, fáradt voltam, inkább szemléltem az eseményeket. Nagyon az elején voltunk valaminek, amiből magunk se tudtuk, mi nőhet ki, csak azt, hogy kell, nagyon, a személyes szükséglet és a társadalmi találkozott. Még néhány kanyar, és 1999. november 9-én Lovas Ilona bejegyezte a Labriszt – hivatalosan is elindultunk. És bár a 15 év alatt kaptunk hideget-meleget, a működésünk létjogosultságát, eddig, senki nem kérdőjelezte meg. ha másért nem, emiatt is nyilvánvaló, hogy folytatjuk.”

Fotó: Takács Mária

Az ország első és mindmáig egyetlen leszbikus szervezete, a Labrisz Leszbikus Egyesület most novemberben ünnepli 15. születésnapját. Erre most 7-én, pénteken, este 6 órakor koccintanak a 9. LIFT Fesztivál résztvevőivel a Müsziben, ahová minden érdeklődőt szeretettel várnak.

A 9. Leszbikus Identitások Fesztiváljának programja. 

Takács Mária

Az elmúlt napok tüntetései során a nemzetközi és hazai médiában, közösségi csatornákon  emblematikussá vált egy kép: az Erzsébet hídon hömpölygő nép képe. 

Az Eltitkolt évek című dokumentumfilm legidősebb szereplője, Ilona, 1956-ban volt fiatal és szerelmes. A forradalom kitörése, mint sokakat, váratlanul érte. Míg szerelme, Edit után vágyódva járt az utcákon, ismeretlen alakokkal találkozott. Egy évvel később, 1957-ben beszervezték.

Riporter (R): Mi történt ’57-ben?

Gál Ilona (GI): ’57-ben a rendőrség beszervezett. Talán ha tudtam volna, hogy nekem jót tenne börtönbe kerülni, nem hagytam volna magam. Az sokkal később terjedt el, hogy a leszbikusoknak a börtönökben virágzóbb az élet, mint a szabadságban. Én ’57-ben ezt még nem tudtam. Ez a beszervezettségi állapot három hónapig tartott. Hát ez verejtékes dolog volt… Nemcsak azért, mert valóban egy rohadt helyzet, hanem mert elrontotta nekem a szocializmust. Ha nem csinálták volna nekem ezt a bajt, akkor nem lett volna problémám a szocializmussal.

R: Ezután már nem tudtál úgy azonosulni a rendszerrel, mint előtte?

GI: Nem kellett azzal azonosulni. Végső soron nagyon szűk réteg „azonosult”, a legtöbb ember csak élt benne, viszonylag jól, aztán kész. Nem lehetett nagyon gazdagnak lenni, de azért eléldegéltünk, és egyre jobban, végső soron. Tehát megmaradt egyfajta jövőkép, hogy ez csak jobb lesz, ami értelemszerűen a rendszerváltással bezárult. Ezért én tulajdonképpen még lelkes is lettem volna, de ez a beszervezés elvette a dolog ízét.

R: A beszervezésre visszatérve: ez valami komoly dolog volt, összefüggésben azzal, hogy te leszbikus vagy?

GI: Nem, teljesen biztos vagyok benne, hogy azzal nem volt összefüggésben. 1957-ben, egyik délután bevittek a munkahelyemről, és kérdezgettek mindenfélét, de legfőképp arról, hogy mit csináltam az ’56-os események alatt. El kellett mesélnem egy csomószor, sőt le kellett írnom. Elolvasták, összetépték, bedobták egy szemétkosárba, majd mondták, hogy írjam csak le újból, mert ebből még mindig hiányzik valami. Hát én a legjobb tudomásom szerint az ég egy világon mindent leírtam. Fenyegetőztek mindenfélével, de nem bántottak. Már valamikor az éjszakában lehettünk, mikor mondtam, hogy mondják meg, mit akarnak tőlem. Végre kibökték, hogy még mindig nem beszéltem arról a bajuszos fiatalemberről. Na, amennyit én tudtam a bajuszos fiatalemberről, az igen csekély volt: Józsi volt a keresztneve, vezetéknevére nem is emlékeztem, és valahol bányász volt, talán. Vagy legalábbis ezt mondta magáról.

Forrás: life.time.com

 R: Vele hogyan találkoztál ’56-ban?

GI: Úgy, hogy elmentem az Editet meglátogatni október 30-án. A Ferenc körútnak az a része le volt zárva, fegyveres fiatalemberek mászkáltak, a halottak fel voltak tornyozva a házak fala mellé. Csönd és béke volt, egyébként. Akkor megállított ez a Józsi, hogy hova akarok én menni a kis piros kabátomban. Mondtam, hogy ide a 36-ba, meglátogatni egy ismerősömet. A Józsi elkezdett nekem udvarolgatni, és elkísért a kapuig. Én nem nagyon figyeltem rá, pedig ő beszélt, beszélt, de hát én csak az Edittel voltam elfoglalva. Fölmentem, eltöltöttem egy kis időt náluk, és mikor eljöttem, a Józsi még mindig várt rám a kapuban, majd elkísért ennek a zárlatnak a végéig, ahol aztán ő már úgysem jöhetett tovább, mert ott volt szolgálatban. Én persze mentem tovább. Igen ám, de Józsi igazoltatott is, és megnézte a személyi igazolványomat. Talán erélyesebbnek kellett volna lennem vele szemben is, le kellett volna rázni, de hát én akkor is pipogya voltam, nála meg puska volt. Néhány nap múlva jött a házmester, hogy engem fegyveres fiatalemberek kerestek, és föl akartak jönni a padlásra, de ő elzavarta őket. Ennyi történt. Ezek után el is felejtettem a Józsit, mintha nem is élt volna soha! Ezek meg a Józsira vadásztak. De addigra én már úgy féltem a rendőröktől, hogy aláírtam, hogy mindenféléről tájékoztatni fogom őket. Nyilvánvalóan nem kellett volna… Talán sokkal rosszabb következménye lett, mint hogyha a sarkamra állok.

R: Mi lett a következménye?

GI: Hát jó, nem hosszan tartott ez a dolog. Egy tudományos intézetben dolgoztam, és lehet, hogy a kutatókról kellett volna tudni vagy tudatni valamit. De én hozzájuk képest gyerek voltam, és úgy is kezeltek többé-kevésbé, mint egy gyereket. Ha ők elszántan szervezkedtek volna a rendszer ellen, abba engem biztos nem vontak volna bele. Ráadásul heteken keresztül alig voltunk Pesten, jártuk az országot egy kutatás keretében, ahol én gyorsíró voltam. Mikor épp bent voltam, a szövegesítéssel foglalkoztam, nem értem rá figyelni, ki akarja megdönteni a szocialista rendszert. Ezért aztán meglehetősen egysíkú beszélgetéseim voltak a két tartótisztemmel. Három hónap elteltével megírattak velem egy papírt, hogy tudomásul veszem, hogy ez a kapcsolat megszakadt, de az ő részükről bármikor föleleveníthető.

R: És nem akarták később feleleveníteni?

GI: Nem, nem akarták. Egy darabig kínosan éreztem magam, de hát ez magából a dologból fakadt.

Forrás: Eltitkolt évek. Kiadja a Labrisz Leszbikus Egyesület.

Ha szeretnéd a könyvet megrendelni, kattints ide.

Nézd meg a teljes filmet az Indavideón:

Elsőnek lenni valamiben mindig nagyon nehéz dolog. Nem tudja, mire számíthat az ember, nincsenek előképek, megadott sémák, csak a nagy csend van, ami egyszer csak megtörik. Armstrong kilép a holdra. Először készül el egy fénykép, mozgókép, először beszél valaki a melegségéről a tévében.

Dr. Romsauer Lajos, a Homeros Egyesület elnöke. Első szereplésére 1988 februárjában került sor, amikor az egyesület szerveződésének hírére kértek tőle interjút. 

Ekkor még arc és név nélkül vállalta csak el, mondván; nem biztos, hogy az egyesület megalakul, és fölöslegesen nem teszi ki magát és családját kellemetlenségeknek.

1988-ban a Homeros hivatalos bírósági bejegyzése után megtört a jég. A Magyar Televízió történetében először valaki önszántából, nem takargatva arcát és nem torzítva a hangját, homoszexuálisként lépett a közönség elé.

Ha szeretnél többet tudni az előbújásról, olvasd el Comig out napi cikkünket.

Szerzők: Láner László – Seregély Ágnes – Takács Bencze Gábor

Idén első alkalommal kerül megrendezésre a Transzfeszt, aminek megnyitója már le is zajlott pénteken, a Közép-európai Egyetemen. A rendezvény céljai közé tartozik, hogy felhívja a figyelmet a transz, interszex és dzsender-variáns embereket érintő helyzetekre, melyekkel nap mint nap szembesülnek ma Magyarországon.

Hogy mi történt 1991-ben, vagy 2002-ben október 17-én? Bizonyára a meleg történelmet ismerők között is kevesen akadnak olyanok, akik tudják.