Mocsonaki László, a rendszerváltás utáni magyar meleg mozgalom ikonikus aktivistája ma 60 éves. Ott volt a Szivárvány Társulás a Melegekért alakulásánál, a Háttér Társaság egyik alapítója, 20 évig ügyvivője, mai napig aktív tagja. A vele készült életútinterjúból azt a részletet közöljük, amit kevesen ismernek: gyerekkorát és fiatal felnőtt korát, első küzdelmeit a melegségével és környezetével.
Isten éltessen, Laci! Büszkék vagyunk rád!
Mocsonaki László (középen) a "Sziget-botrány" idején (2001) Deutch Tamással és Láner Lászlóval
Fotó: Takács Bencze Gábor
R: Azt tudjuk rólad, hogy ikonikus alakja vagy a hazai meleg közösségnek, szubkultúrának, de azt nem igazán tudjuk, hogy kezdődött Mocsonaki Laci személyes élete. Tudnál egy kicsit mesélni nekünk arról, milyen volt a fiatal korod, hol nőttél fel?
ML: Egy Középbogárd nevű kis faluban születtem, ’55-ben, és 18 éves koromig ott éltem. Ott végeztem az általános iskolát, a közeli Enyingen érettségiztem, és aztán felvettek Pécsre előfelvételisként. Előbb katona voltam egy évet – tudjátok, abban az időben, akit fölvettek főiskolára, egyetemre, annak be kellett egy évre vonulni. Utána kerültem Pécsre, ott végeztem el a matematika-pedagógia szakot, onnan pedig Pestre. Nem akartam melegként hazamenni a falumba. Hívtak Enyingre, a gimnáziumba, hogy ha majd elvégzem az egyetemet matematika szakon, akkor ott taníthatok, de akkor már a segítő szakma felé fordultam. Nevelési tanácsadóba jártam évekig gyakorlatra. És egy fővárosi nevelési tanácsadót pályáztam meg, így kerültem Pestre.
Douglas Conrad amerikai aktivistával a 2001-es pride-on, Fotó: Takács Bencze Gábor
R: Mikor szembesültél először azzal, hogy meleg vagy? Vagy egyáltalán, gondoltál arra, hogy talán "más" vagy?
ML: Mondjuk kora kamaszkoromtól. Emlékszem, hogy a magyartanárom megkérdezte, hogy „Csak nem a fiúk tetszenek?" A szabadban meg az iskola folyosóján lent kézilabdáztak a fiúk, és néztem. Más is nézte. Hogy hogyan érzett rá, hogy én másképp nézem, azt nem tudom, csak rákérdezett, és akkor lebuktam. Abban, hogy faluról városba mentem, benne volt, hogy meleg vagyok, és nem akarok melegként kisközségben élni. Nehéz és zűrös volt. A faluban voltak melegek, valaki balhéba keveredett, egyik-másikról meg pletykáltak rossz ízű vicceket, és azt éreztem, hogy ez nem az én közegem.
R: Ez a 70-es évek.
ML: Ez a 70-es évek eleje.
R: Akkor a te szülőfaludban már lehetett tudni, hogy vannak melegek?
ML: Persze.. Régen is tudták, csak nem nagyon beszélgették gyerekek előtt. Neveket mondogattak, hogy ezzel van balhé, meg történeteket. Éreztem, hogy nekem ez nem való. Nem megyek haza a falumba tanítani ötödik matematika tanárnak, mert maximum napközis nevelő lehettem volna. Vagy nem megyek el Enyingre, mert én azt szűknek éreztem. Tehát amikor én pályát választottam, akkor Budapestet, Gödöllőt, Velencét – tehát Budapest környékét céloztam meg. Tudatosan bennem volt, hogy én nagyvárosba menjek, a nagyvárosnak a biztonságát érezzem magam körül. Kevésbé van az ember szem előtt.
R: A nagyváros biztonsága meg a szabadság.
ML: Meg a szabadság.
Mocsonaki László, Fotó: Erdélyi Tea
Riporter: Banach Nagy Milán, Halmai Gábor
Szerkesztő: Halmai Gábor, Takács Mária
