Emlékszem, amikor 2004-ben barátnőim büszkén mutatták új személyi igazolványaikat, melyek már megfeleltek az identitásuknak. Akkoriban nem nagyon volt látható transznemű közösség Magyarországon. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium (ESZCSM) 2003 végén döntött úgy, hogy „nemváltoztató” (igen akkor még így hívtuk) műtét nélkül is személyazonosságot cserélhet az, akit az orvosi szakvélemények transzszexuálisnak minősítenek.
IDAHOT 2014. fotó: Holland Kati
Nem is nagyon történt semmi egy darabig mivel az ölünkbe pottyant egy rendkívül progresszív és transzbarát gyakorlat. A kegyetlen megaláztatások helyett viszonylag emberi módon el lehetett érni, amit akartak azok, akik a nevüket és a nemüket szerették volna megváltoztatni. Akkoriban Magyarország ezzel a világ élvonalába tartozott és még mindig oda számít. Voltak transzszexuálisok, transzvesztiták és crossdresserek, de másokra nem emlékszem. Fel sem merült, hogy vannak emberek, akik transzneműnek határoznák meg magukat és valami egészen más módon neveznék nemi identitásukat, mint férfi vagy nő, vagy egyáltalán nem gondoltunk arra, hogy a nemünk kifejezésének módjai miképp lesznek később kulcsfontosságúak.
Online közösségek jöttek mentek, de az önszerveződés valamiért nem lépett érdekvédelmi szintre. Voltak személyes találkozók is, volt is rájuk igény, de egymás segítésén és szabadidős programokon nem lépett túl a tevékenységek repertoárja. Nem tudom az okát és csak távolról figyeltem még akkoriban a történéseket, de többek között talán nem látszottak vagy nem voltak közös célok, nem jelentek meg azok a kulcsfigurák, akik élére álltak volna a mozgalomnak, talán érthető módon nem akart senki látható transz lenni, nem voltunk tudatosak és viszonylag jó volt a helyzet. Egyszerűen talán nem vágyott a transz* emberek közössége többre, mint amit kapott. A rólunk folyó diskurzusok leginkább nélkülünk zajlottak és a velünk kapcsolatban hozott döntésekbe nem volt beleszólásunk. Ez vezetett oda, hogy tehetetlenül néztük aztán évekig, hogyan kerülnek egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe csoportjaink és nem tudtuk képviselni az érdekeinket az értünk folyó emberi jogi harcban sem. A 2000-es évek második felében volt több sikertelen próbálkozás is egy transz szervezet alapítására, de végül ezek zöme valahogy elhalt és a talán egyetlen végül bejegyzett alapítvány sem lett aktív.
Valahogy közben maroknyian elköteleződtünk és egyszer csak abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy ráeszméltünk hiába várunk arra, hogy előlépjenek mások és változást generáljanak. Nem terveztük, ami történt, csak láttuk, hogy valamit tenni kell ezért aztán belevágtunk. Hosszú évekig tartó próbálkozások és aktív közösségépítés után 2011. november 20-án megalakult a magyar viszonyok között, LMBT szervezethez képest rendkívüli gyorsasággal alig négy hónap alatt bejegyezett Transvanilla Transznemű Egyesület. Azóta sem vesztettük el kapcsolatunkat a közösséggel és kutatunk, monitorozunk, segítünk ahol tudunk, és egyre inkább lobbizunk a szükséges társadalmi, jogi és egészségügyi változásokért melyek jobbá tehetnék a transz*emberek mindennapjait.
Nem feledtük honnan jövünk és ragaszkodunk a múltunkhoz, mert abból lett a jelenünk. Ami elképzelhetetlen volt öt éve az most valóság, és tudjuk jól, hogy ami talán merész álom most, az nagyon hamar megtörténhet.
Transzfeszt Budapesten, megnyitó (2014) fotó: Holland Kati
A transz mozgalom múltjára való emlékezésnek és a dokumentálásának első és fontos mozzanata ez a beszélgetés és örülünk, hogy ehhez méltó keretet ad az LMBT Történeti Hónap.
A beszélgetésen megismerhetjük a hazai transz* mozgalom rövid történetét. Olyan kérdéseket járunk körül, mint hogy miképpen jelentek meg az önszerveződő csoportok, online közösségek, mik voltak azok a problémák és célok, amik érdekvédelmi csoportosulások és szervezetek kialakulásához vezettek.
A beszélgetés moderátora: Pálfi Balázs résztvevői pedig: Hidasi Barnabás, Jeanette Justforfunn, Takács Judit
A cikk szerzője: Orbán XTina Kolos